Az Orbán-rendszer, a Tisza-kormány és a többség határai
A jogállamiság nem csupán a gyenge kormányok eszköze; olyan intézmény, amely magától értetődően nem elhanyagolható egy erős felhatalmazással, többségi támogatással bíró kormány számára sem. A modern demokráciák egyik legfontosabb tanulsága, hogy a többségi támogatás önmagában nem legitimál minden állítást. George Orwell szavaival élve: „Az, hogy kisebbségben van, ha akár egymaga alkotja a kisebbséget, még nem jelenti azt, hogy őrült valaki.” Az igazság keresése nem mindig hallgatható el a többségi vélemények ellenállása miatt.
Ez a megközelítés furcsának tűnhet, hiszen a demokrácia lényege, hogy a közösség tagjai választásokon döntsenek arról, kik gyakorolják a közhatalmat. Az alkotmányosság története azonban a többségi akarat korlátozásának tanulságait hordozza, mivel a történelem folytonosan megmutatta, hogy a korlátlan politikai felhatalmazás könnyen a pillanatnyi többség dominálásához vezethet, figyelmen kívül hagyva a meggyőző érveket.
A legújabb parlamenti ciklus első hónapjaiban többször is hangoztatták, hogy a kormány mögött rendkívüli társadalmi felhatalmazás áll, ami alátámasztja a döntések demokratikus legitimációját. Felmerült, hogy a kétharmados parlamenti többség elegendő ahhoz, hogy a kormány jogalkotási jogait ne kérdőjelezzék meg. Mind a köztársasági elnök jelölésénél, mind a tizenkét éves cikluskorlátozás esetében az állítást, miszerint a kormányzó pártnak megvan a társadalmi támogatottsága, eszközként használták.
Ez a gondolkodásmód érzékelteti, hogy a választási eredmények vagy a folyamatosan növekvő társadalmi támogatás nem vitát lezáró tények, hanem inkább a felelős kormányzás lehetőségeit hirdetik. Az Orbán-rendszer a kétharmados többség birtokában manipulált, sokszor túlzott jogalkotásra épített 16 év alatt, ami számos szempontból vitatható volt. A társadalmi felhatalmazás valósága végig kérdéses maradt, sokszor megkérdőjelezve a Fidesz mögötti támogatottságot.
A 2010 és 2026 közötti időszakban a kétharmados parlamenti többség fokozatosan általános igazolássá nőtte ki magát. A választási eredmények hivatkozásával folyamatosan átformálták az alkotmányos rendszert, háttérbe szorítva a fékek és ellensúlyok rendszerét, gyengítve az intézményi kontrollt, és fokozatosan elhalványítva a társadalmi egyeztetést. A parlamenti viták egyre inkább formálisakká váltak, és a kétharmados többség nem csupán törvényalkotási jogkört biztosított, hanem a kormányzat számára szinte megkérdőjelezhetetlenné tette a döntéseket.
Ez a demokrácia egyik lehetséges, ám legveszélyesebb értelmezése, amely megmutatja, hogy a demokratikus elvek és a politikai hatalom mennyire összefonódhat, legyen szó akár a múlt nagy formátumú politikai rendszereiről, mint amilyen a Tisza-kormány volt, akár a jelenlegi helyzetről, amelyben élünk.