Roncsnyilvánosság: a hardver már új és demokratikus, de a szoftver még roncs
A Tisza-kormány megteremtette a szabad és plurális nyilvánosság infrastrukturális feltételeit. A legutóbbi közéleti csörték – köztük a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) elnökének kinevezése körüli indulatkezelési verseny – azonban rávilágítottak: a nyilvános viták még a NER utáni kollektív PTSD mintáit követik. A közszereplők többsége még mindig a tanult elbarbárosodás és a törzsi polarizáció régi rutinjait gyakorolja az érdemi diskurzus helyett.
A NER által általános szintre emelt roncsnyilvánosság a közpolitikai viták szándékos lezüllesztését, az intézmények kiüresítését és a racionális érvelés háttérbe szorítását takarja. Ennek lényegi eleme a szakpolitikai viták helyettesítése morális pánikkal: a komplex, szakértelmet igénylő közszolgáltatási kérdéseket (oktatás, egészségügy, gazdaságpolitika) a nyilvánosságban azonnal bináris, egzisztenciális fenyegetettség-narratívává alakítják át.
A tárgyra vonatkozó érveket felváltja a „nemzeti szuverenitás”, a „tudjukkik” vagy a „háttéralku” hívószava, kiegészítve a „füstös szivarszobákkal”, ami lehetetlenné teszi a szakmai alternatívák normális ütköztetését. Ezt a prérinyilvánosságot a „megmondóemberek” szakértelem feletti uralma, a személyes véleményeket „a magyar emberek” preferenciájaként tálaló, „me the people” típusú deklarációk, valamint a tényellenőrzés teljes hiánya jellemzi.
A képletnek szintúgy részei a névtelenül jegyzett, kontextusukból kiragadott félreértelmezések, a szándékos dezinformáció, a politikai giccs és az infantilizált közbeszéd. Ez a struktúra egy olyan elképzelt közönséghez szól, amely a közéletet nem a közös ügyek racionális menedzseléseként, hanem egy valóságshow-szerű, törzsi szurkolói háborúként éli meg.
A közelmúltban az NVVH vezetőjének kiválasztása körüli polémia is pillanatok alatt vált a roncsnyilvánosság adok-kapokjává. Az elnök személyéről folyó csörte órák alatt vetkőzte le a szakmai érveket. A „miért X-et választották” kiindulópontról a hozzászólók rövid idő alatt eljutottak a döntéshozók kompetenciájának megkérdőjelezéséhez, majd „valódi szándékaik” leleplezéséhez.
Ebbe a spirálba zökkenőmentesen belefért a miniszterelnök magánérdeke, a rendszerváltás valódiságának tagadása, vagy éppen a Fidesz–Tisza-paktum vádja. Az eset tökéletesen megmutatta, hogy a szakmai alkalmasság kérdése hogyan válik percek alatt a rendszerváltó párt „valódi szándékait” leleplező elitellenes demagógiává.
Ez a lövészárok-közbeszéd nem nemzeti sorscsapás, nem is történelmi kataklizmákon vagy kulturális mintákon keresztül átöröklött adottság. A legutóbbi, 1989–1990-es rendszerváltás során még a diktatórikus rendszer teljes felszámolása előtt sikerült lefektetni a demokratikus nyilvánosság alapjait.
A 168 Óra vagy a HVG már jóval az első szabad választások előtt platformot kínált a tárgyilagos közpolitikai vitáknak. A Magyar Televízió kettes csatornáján 1989-ben beindított Záróra este 11-kor kezdődő műsoraiban évtizedek után először láthattak a nézők – mindenekelőtt éjszakás nővérek, éjjeli portások és sorstársaik – valódi, húsbavágó élő vitákat közpolitikai kérdésekről.