Hülyeség volt elmenni, hülyeség volt hazajönni, hülyeség volt színházat csinálni
A független színházak kora végéhez közeledik, vagy talán már rég véget ért – de ez mit sem számít. A Dollár Papa Gyermekei új előadása hitelesen reflektál a mai magyar valóságra anélkül, hogy politikáról szót ejtene, mégis minden razziát és problémát sikerül belesűrítenie a színház világába. Kritikai áttekintés.
Ha valaki az őrült tettek vezérelte, engem kérne fel arra, hogy címkézzem meg Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás legújabb színházi produkcióját, biztosan ezt a mondatot választanám: „Ennek vége van.”
Vége van. Vége van a magyar független színházaknak, a bennük dolgozók lelkesedésének és reményeinek, lehetőségeiknek. Talán még a kitartásuknak is – hiszen a független színházakban mindig jelen voltak a szent őrültek, akik már évek óta nem csupán a közöny, hanem a hatalom által fémjelzett ármányok karmai közt próbálnak meg alkotni. Eddig tűrték – de lehet, hogy most tényleg vége van?
A kormány már régóta feladta azt a látszatot is, hogy figyelmen kívül hagyja a független színházakat. Most elérkeztünk oda, hogy nyíltan kijelentik: Pintér Béla és Társulata, a Jurányi, a TÁP Színház és hasonló csoportok számára a támogatás összegyűjtése valószínűtlen, miközben a kormány által támogatott színházak is megalázó összegeket kapnak.
A kormány nemcsak pofon vágja, hanem arcon is köpni próbálja a színházakat a mostani támogatásokkal. Az idei színházi támogatások listája nemcsak döntéseivel, hanem végtelen cinizmusával is emlékezetes marad. Szó sincs arról, hogy Pintér Béla és Társulata ne kértek volna támogatást, de indoklás is érkezett az elutasításhoz: a pályázataik nem szegték át a szakmai mércét.
Más támogatási módok kiszámíthatóan ingadozóak, és a kormány évről évre olyan visszavonásokat hajt végre, amelyek folyamatosan megfojtják a független színházakat. Nincs semmiféle koncepció a fennmaradásukra, sőt, a kormányközeli erők odáig merészkedtek, hogy elkezdték átértelmezni a „független színház” kifejezést, mintha az nem lenne régóta nyilvánvaló a színházi szakmában.
Ahogyan a helyzet most áll, a kormány költések csökkentésével próbálja a független színházak létezését ellehetetleníteni; a miniszter korábban azt mondta, nem tudni, minek ennyi független színházi társulat, talán elég lenne 20-22.
Vége van. Már évek óta vége van – ez a mondat hangzik el az előadásban, amelynek címe Let’s go Japan with the kids, így, hibásan, csupa kisbetűvel. Az előadás briliáns, brutálisan egyszerű első fele azonban hátborzongatóan hat, hiszen Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás, akik a magánéletben is egy párt alkotnak, szemben ülve beszélgetnek egymással hétköznapi életükről. A dialógus fantasztikus ritmusú, és mint színpadi szöveg, drámai bravúrnak számít, teljesen mindegy, mennyi a „valóságtartalma”, hiszen a színpadon elhangzó szöveg fiktív.