Az Arany Vécékefer Absurd Pofátlansága
Felmerül a kérdés: vajon átlényegül-e a lerakott anyag méltóvá, ha aranyvécében és arany vécékefével pálcikázva találkozik? Általában evidens, hogy nem, de azonnal felvetődik egy másik kínos kérdés: mi is ez az aranymánia és luxizás a budiban? A magyar közvélemény hamar közel került ehhez a jelenséghez, amely anyagilag és filozófiailag is komoly mélységeket ölel fel, különösen miután kiderült, hogy az MNB-székház elnöki mosdójának felújítása 30 millió forintba került.
A költségek között említést nyert a 72 aranyozott vécékefe, darabonként 52 ezer forintért, hat darab aranyszínű szappanadagoló 3 millió forintért, valamint a modern, „soft close, quick release” és bidé funkciókkal rendelkező vécé, amely nettó 1,1 millió forintot kóstált. Ezek az összegek valóban megdöbbentőek, és egyesek azt is hozzátehetik, hogy e pénz mennyiségét akár el is égethették volna, olyan abszurdnak tűnik mindez.
A vécéluxus nemcsak a költekezés mértékét, hanem a hatalom kísértését is tükrözi. Mi más árulkodhatna gazdagságról, mint az, hogy arannyal vonják be azt a helyet, ahol az emésztés végterméke zajlik? Az ilyen extravagancia nem csupán kérdése a szükségnek, hanem inkább a kivagyiságnak; lehet, hogy már csak egy oltárt kellene emelni ezen elhanyagolt területnek, jelezve az obszcén luxus értelmetlen mivoltát.
A vécéluxus nem újkeletű jelenség, hiszen történelmileg és kulturálisan is mély gyökerei vannak. Érdekes, hogy míg a közvélemény joggal lobbanhat fel az efféle pompa láttán, a hatalom birtokosai talán ezzel is próbálnak egyfajta státuszszimbólumot létrehozni, kifejezve, hogy a luxus a legapróbb részletekből is megteremthető, mint például a vécékefék aranyozása. Ez a luxuskörnyezet viszont arra is rávilágít, hogy miként viszonyulnak sokan a közpénzhez, és milyen mértékben lehet ezeket a költségeket igazolni a társadalom számára.