Péterfy Gergely: Kelet-európai túlélési gyakorlat
Az Orbán-rendszer bukása utáni korszakot boncolgatja Péterfy Gergely írásában, amelynek középpontjában az áll, hogy a rezsim hogyan alkalmazta a hazugságot a politikai hatalom fenntartására. A kérdés, ami most mindannyiunkat foglalkoztat, hogy milyen jövő vár Magyarországra, mikor már nem fröcsögnek a hazugságok és elnyomások.
Miközben bőrönddel a kezünkben érkezünk a parkolóból, az amerikai szomszédainktól megkapjuk a megerősítést: „Éljenek a magyarok! Orbánt pokolra küldtétek!” Másnap az ukrán szomszédasszonyom könnyekkel a szemében ölel meg, és én tudom, hogy mit érez. Eddig szégyelltem, hogy egy olyan rezsim alatt élek, amely árulást követ el a haza ellen. Fabio, a vendéglős, grappa kíséretében ünnepel, a kávéházban barátaim vállveregetése kíséri a hangulatomat. Ez sokkal több, mint egy focivébét megnyerni; olyan, mintha egy háborút győztünk volna le.
Az utóbbi másfél évtizedben két ellentétes erő hatott ránk: a szégyen, ami meggörbítette hátunkat, és a dac, ami viszont egyenesbe hozott minket. Szégyen a világ előtt és dac a világ, valamint az elnyomó hatalom ellen. Ez a két erő egyenlő mértékben oszlott el bennünk; bár kioltották egymást, a tartásunk megmaradt. Tizenhat év ilyen kettősségben ezerszeres erőfeszítést igényelt, de az séta edzőprogramunk megerősítette izmainkat. Most, hogy a terhek eltűntek, és a hátunk nem roskad meg, könnyebb lett a dolgunk. Minden, amit most teszünk, már csak a jókedvről és az élvezetről szól, sokkal dinamizáltabban.
Ez az eufória csodája: az ember könnyebben hordozza magát, könnyebbé válik a lépegetés, és lábnyomaink nem mélyülnek a sárba. Mintha csak lebegnénk, de erősebb izmainkkal sokkal megbízhatóbban tudjuk tartani magunkat. Ez a változás nem csupán külső körülmény, hanem belső átalakulás is: meg kell tanulnunk dac nélkül élni, újraépíteni a képzeletünket és a valóságunkat, mert a jövőnk sztoriját mi írjuk újra.