„A hálózat több mint 90 százalékát hazafias alapon szervezték be”
Az ÁVH romjaiból épült fel a Kádár-korszak állambiztonsága, ám a módszerek eltérők voltak: már nem a társadalom totális megfigyelésére törekedtek, és szigorúbb politikai kontroll alatt is működtek, mint a Rákosi-éra mindenható ávósai – mondta Takács Tibor történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatója.
Nem volt gyors és határozott a váltás
A kádári állambiztonság lényegében az 1956 előtti államvédelem szervezetéből alakult újjá, azzal az eltéréssel, hogy egyes kulcspozíciókba kívülről, például a pártapparátusból érkező embereket ültettek be. A totális elhárítás elvére épülő államvédelmi doktrínával már 1953-ban szakítani próbáltak, amikor az addig önálló ÁVH-t visszatagolták a Belügyminisztériumba, hogy megerősítsék a párt ellenőrzését a szervezet fölött, és elejét vegyék az újabb, a Rajk-perhez fogható ügyeknek. A szervezeti elvek és az ügynökhálózat működése azonban alapvetően változatlan maradt.
Személyi változások a hatvanas évek elején
Az 1961–1962-es desztalinizációs hullám inkább személyi változásokat hozott: sok régi ávós került ki a rendszerből, köztük olyanok, akiket tényleges felelősség terhelt a rendszer által törvénytelennek minősített eljárásokért. A párt iránt lojális, keményvonalas ávósokra ugyanakkor kezdetben nagy szükség volt a megtorlások levezényléséhez. Az 1963-as amnesztiarendelet hatására paradox módon ismét felpörgött az állambiztonság működése, mert a szabadult politikai foglyokat és a hazatérő emigránsokat meg kellett figyelni.
Átszervezés 1972-ben
A hatvanas évek végén vált ismét fontos szemponttá a totális elhárítással való szakítás, ami egy 1972-es átszervezésben csúcsosodott ki. Ennek eredménye egy lényegesen szakszerűbb keretek között működő állambiztonság lett, amelynek célja a rendszerrel szemben ténylegesen ellenséges tevékenységet kifejtő csoportok, személyek és jelenségek elleni fellépés volt. A politikai szinten már 1962 óta érvényes „aki nincs ellenünk, az velünk van” elv az állambiztonság munkájában csak az amnesztia miatti felpörgés lecsengése után tudott érvényesülni. A hetvenes és nyolcvanas évekre így egy hatékonyabb állambiztonság alakult ki, amely már nem tekintette a társadalom egészét politikai bűnözőnek.
Az ügynökhálózat előzményei
Már 1945-ben létezett besúgói hálózat, amelynek tagjait B-, azaz bizalmi egyéneknek nevezték. Az alapvető problémát az jelentette, hogy a szervezet tagjai nem rendelkeztek politikai rendőri, nyomozói vagy rendészeti képzettséggel, ezeket menet közben kellett elsajátítaniuk. A háború után kiadott háborús bűnösök közül a volt politikai rendőrökkel önvallomásokat írattak, és ezekből a vallatók azt is igyekeztek kideríteni, miként épül fel és hogyan működik egy politikai rendőri szervezet. A magyar államvédelem szovjetizálására 1949–1950-ig kellett várni: 1949 végén vált ki a Belügyminisztériumból az önálló ÁVH, és ekkor fogadták el azokat a belső normákat, amelyek alapján működni kezdett.
Az ügynökség hármas tagolása
Ezt követően alakult ki az ügynökség hármas tagolása: ügynökök, informátorok és rezidensek. A struktúra nem a megbízhatóság, hanem a felhasználhatóság alapján hierarchizálódott. Az ügynökök alkották a legalacsonyabb szintet, őket zsarolással, kompromittáló adatokkal szervezték be az ellenség köreiből. Az informátorokat 1946–1947-től az elvileg lojális vagy nem kifejezetten ellenséges személyek köréből szervezték be, feladatuk az ellenségesnek tekintett személyek és csoportok kívülről, munkahelyen, lakóhelyen vagy szomszédságban történő megfigyelése volt. A hierarchia csúcsán a rezidensek álltak, akiken keresztül a tartótiszt több informátorral és ügynökkel léphetett kapcsolatba. Létezett egy negyedik, együttműködő kategória is, a társadalmi kapcsolat: ezek az emberek nem képezték a hálózat részét, nem szervezték be őket, ugyanakkor információkkal segítették az állambiztonság munkáját.