Cseppfolyós szolidaritás: Hidrofeminista művészeti projektek az extrém aszály idejére
Thalész, az ókori filozófus, vízre vonatkozó megközelítése az ősi kozmológiában újra aktuális lett, ahogyan a kortárs művészet és kritikai elmélet a vízbázisú diskurzusok irányába fordult. A hidrofeminizmus kifejezés a folyadékok közötti kölcsönhatások, a bolygó szintű anyagi összetartozás és az áramlás fontosságát hangsúlyozza, különösen a globális aszályhelyzet közepette.
Az extrém aszály nem csak a természeti környezetet érinti, hanem a társadalmi és politikai diskurzusok középpontjába emeli a vizet mint létfontosságú elemet. A művészetek világában, ahol a víz egyre hangsúlyosabb szerepet kap, ez a nézőpont új érzékenységet hoz létre. Az alkotók élő anyagokkal és biológiai rendszerekkel dolgoznak, kifejezve ezzel a közös ökológiai tértt és a létezés egymásrautaltságát.
A hidrofeminizmus fogalmát az ausztrál filozófus, Astrida Neimanis tette népszerűvé. Művében, a 2017-es „Bodies of Water: Posthuman Feminist Phenomenology”-ban, kidolgozta, hogy minden test víztest, amely a globális rendszerek részeként létezik. Neimanis megközelítése szerint az emberek és a természet közötti kapcsolatok folyamatosan formálódnak, édesvízi ökoszisztémákban, ugyanúgy, ahogyan a környezet vizei is befolyásolják mindennapi életünket.
A víz, mint politika és társadalom egyik középponti eleme, a klímaváltozás következményeként egyre inkább elfoglalja helyét a kortárs diskurzusokban. Az aszályok, vízhiány, árvizek és szélsőséges időjárási jelenségek hatással vannak a gazdaságra, lakhatásra és az egészségre. A víz politikai és társadalmi problémává válik, amely közvetlenül érinti a közéletet.
Az idei Velencei Biennále, amely több művet is bemutatott a víz témájában, rámutat arra, hogy a kortárs művészet milyen irányban fejlődik. A kiállítások a klímaváltozás hatását, a partvidékek formálódását és az emberi test körüli képzetek átalakulását vizsgálják, míg Florentina Holzinger projektje a vízi szórakoztatóipar és a szennyvízkezelés infrastruktúráját fűzi össze a biológiai kiszolgáltatottság témájával.
Kiemelkedő példák találhatók a kelet-európai projektekben is, ahol a folyószabályozás és a klímaváltozás hatásai tükröződnek a társadalmi emlékezetben. Az Ocean Space programjai, kapcsolódva a Thyssen-Bornemisza gyűjteményhez, fókuszálnak a vízi infrastruktúrák kolonializmusára és a vízhez való hozzáférés egyenlőtlenségeire.
Magyarországon számos művészeti projekt foglalkozik az ökológiai válsággal. A Trafó Galériában bemutatott „Nedves hálózatok” tárlat az ökológiai válság és a vízhez kapcsolódó imaginációkat kapcsolta össze. A bemutatott művészek, mint Birthe Leemeijer vagy Sissel Marie Tonn, a közös ökológiai tér tapasztalatát érzékeltetik, míg a Prokaryote precariat kollektíva a társadalmi rétegekkel párhuzamba állítva dolgozik a víz mint közeg kérdésén.
Az új művészeti irányzatok, mint például a hidrofeminizmus, arra ösztönzik a kortárs alkotókat, hogy az empátia és cseppfolyós szolidaritás elveit érvényesítsék. Ezek a megközelítések segíthetnek a víz, a technológia és a bioszféra törékeny kapcsolatának radikális újragondolásában, megújítva ezzel az emberek és közösségek vízhez fűződő viszonyát.