A NATO katonai kiadásai és Donald Trump kritikus megjegyzései
Az idei NATO csúcstalálkozó Ankarában külön figyelmet kapott, amikor Donald Trump amerikai elnök élesen kritizálta az európai szövetségeseket. Trump elsősorban azt kifogásolta, hogy nem vettek részt az Irán ellen irányuló katonai intézkedésekben, amelyek a Hormuzi-szoros zárlatának feloldását célozták. Az elnök megkérdőjelezte, miért élvez az Európa potyautasként amerikai védelmet, miközben nem hajlandó kellő összeget költeni saját biztonságára.
Megemlítette különösen Spanyolországot, amely az USA által megfogalmazott követeléseket elutasította, utasítva Washingtont, hogy szakítson meg minden kereskedelmi kapcsolatot az ibériai országgal. Ez a lépés nem csupán diplomáciai bonyodalmakat, hanem gazdasági nehézségeket is szülhet, hiszen Spanyolország az Európai Unió tagja.
A katonai költségek változása a hidegháború alatt és után
A NATO 1949-es megalakulását követően, egészen a hidegháború végéig, a katonai kiadások nem voltak ilyen szigorúan számon tartva. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió dominálta a globális katonai költségvetéseket, a két szuperhatalom között folyó verseny dominálta a költségvetési politikát. Az USA becslések szerint 1996-os árakon mintegy 13 ezer milliárd dollárt költött a hadseregére a hidegháború alatt, melynek tetőpontján, 1960 környékén, a szövetségi költségvetés 52%-át a védelem emésztette fel.
Ekkor a költségvetés és a GDP arány masszívan eltért a maiaktól, hiszen a 60-as évek közepétől megjelenő szociális programok jelentősen meghatározták a kiadások megoszlását. Az Egyesült Államok a GDP 7-10%-át költötte a katonai célokra, miközben a NATO európai tagállamai közül Nagy-Britannia hasonló mértékben támogatta a védelmet, míg más országok alkalomadtán elérhették a GDP 5%-át is.
A szocialista országok védelmi költségei és a NATO bővítése
A hidegháború végén a Varsói Szerződés felbomlása után az egykori szocialista államok is beléptek a NATO-ba, ami új kihívások elé állította őket. Az egykori tagállamoknak alkalmazkodniuk kellett az új körülményekhez, így a védelmi költségek növelésére kényszerültek. Az 1990-es években, Bill Clinton elnöksége alatt, a NATO tagjai a békeosztalékból részesültek, ami a hadsereg költségeinek csökkentését eredményezte, miközben a jóléti programokra összpontosítottak.
Politikai váltások és a katonai költségek dinamikája
A szeptember 11-i terrortámadások drámai fordulatot hoztak a NATO és az Egyesült Államok védelmi költségvetésébe. 2006-ban, George W. Bush elnöksége alatt, a tagállamoktól megkövetelték, hogy a GDP legalább 2%-át fordítsák katonai kiadásokra, azonban ezt sokan nem vették komolyan. Az Obama-adminisztráció idején ezen követelmények megerősítése történt, de Trump elnöksége alatt a nyomás még intenzívebbé vált, a tagállamokat a katonai kiadások 5%-ára kötelezve 2035-re.
Az új szabályozás szerint a GDP 3,5%-át a tényleges katonai kiadásokra kellene költeni, míg az 1,5%-ot a kritikus infrastruktúrák védelmére és a védelmi teherviselésre kellene fordítani, beleértve a külpolitikai tevékenységeket, mint Ukrajna támogatását is. A helyzet pedig tovább bonyolódik az Oroszország és Ukrajna közötti feszültségek okozta kihívások révén. A NATO tagállamai közül sokan képesek voltak elérni a megjelölt 2%-ot, de Trump utolsó fellépése előtt a 5%-os cél valóra váltása még mindig kérdéses maradt.