Hitler és a Vatikán: Eugenio Pacelli kettős arca
Eugenio Pacelli, a pápaság történetének talán legvitatottabb alakja, 1876. március 2-án született Rómában. Családja gazdag arisztokrata származású volt, nagyapja a 19. században pénzügyminiszterként és belügyi államtitkárként szolgálta a pápát. Gyermekként a francia apácák nevelése alatt állt, majd a jezsuiták római kollégiumába került, ami előrevetítette papi pályafutását. Felnőttként különféle tudományágakat tanulmányozott, miközben nemcsak a vallás, hanem a történelem, irodalom és jog iránt is érdeklődött. 1899-ben szentelték pappá.
Pacelli pályafutása gyorsan ívelt felfelé, miután államtitkár, Pietro Gasparri érsek protekciója alatt került a Szentszékhez. 1914-ben, X. Piusz halála után egyházi diplomataként Németországba küldték. Arduous diplomáciai munkájának köszönhetően 12 évet töltött el a német fővárosban, ahol a háború idején számos humanitárius akciót irányított, különösen az olasz hadifoglyok érdekében. Széles kapcsolatrendszerének köszönhetően a német politikai elit tagjaival szoros kapcsolatokat alakított ki.
A háború után, 1929-ben, Pacelli vette át Gasparri posztját, és mint államtitkár, a Vatikán külügyminiszterévé vált. Az új pápa, XI. Piusz közeli munkatársaként számos bizalmas feladatot kapott, többek között a pápai képviseletet a budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson. E tevékenységei azonban ambivalens reakciókat váltottak ki: míg egyesek zsidók millióinak megmentőjeként tekintenek rá, mások egyenesen a nácik hatalomra jutását segítő személyiségként emlegetik őt.
Pacelli pápa szigorú politikai stratégiái hatására sokan a II. világháború idején folytatott humánus lépései mögött rejlő ellentmondásokat emelik ki. A forradalmakat, különösen a bolsevizmust, zsidó befolyásra vezeti vissza, ezzel megerősítve a régi gyűlöletbeszédeket. Az ő nevéhez fűződő Konkordátumok révén próbálta megőrizni a katolikus egyház pozícióit egy olyan világban, ahol a totális államok egyre nagyobb hatalommal bírtak.
Eugenio Pacelli, XII. Piusz néven, máig megosztja a közvéleményt. Hívei szentté avatásáért lobbiznak, míg kritikusai aggasztónak tartják vatikáni tevékenységeit azon sötét időszakban, amikor a zsidóság számára a legnagyobb veszélyt jelentette a náci rezsim. Az ő életútja és döntései a történelem egyik legfeszítőbb kérdését veti fel: vajon valóban zsidók millióinak megsegítésére törekedett, vagy csupán a katolikus egyház pozícióját próbálta megőrizni?