A Velencei Filmfesztivál Vége
Minden fesztivál véget ér egyszer. E bölcs mondás mögött fájdalmas igazság rejlik, amely a 82. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra is igaz. A Lidón eltöltött idő alatt szívesen elnéztük volna a filmes áradatot, hiszen érezni lehetett a művészet varázsát, amely az alkotásokat körülölelte.
Határozottan Tisztességes Művek
A bemutatott filmek többsége nem okozott különösebb meglepetést, inkább a tisztes helytállás jellemezte őket. Jó néhány alkotás, amely megmérettetett, úgy tűnik, a hagyományos keretek között mozog, ami eltér a fesztiválok váratlan fordulataitól. Enyedi Ildikó és más nemzetközi rendezők történeteit izgalommal kísérhettük.
A Botrány és a Csalódás
Az idei fesztivál középpontjába egy nem várt botrány is került, amikor Julian Schnabel Dante-filmje, az „In the Hand of Dante” széleskörű elutasítást váltott ki. Olyan mértékben sokkolta a közönséget, hogy a hasonlóságok Coppola Megalopolisával csak még inkább növelték a kíváncsiságot. Az Oscar Isaac által játszott kettős szerep csupán a szituáció iróniáját fokozta.
Az Irodalom Színpadán
A fesztivál élvonalába tartozó filmek közül François Ozon L’Étranger című rendezése emelkedik ki, amely Albert Camus klasszikusát ülteti át a vászonra. A fekete-fehér esztétika tökéletesen alátámasztja a mű hangulatát, miközben a szöveghűségét is megőrzi. Azok, akik nem akarnak 160 oldalt végigolvasni, most lehetőséget kapnak, hogy kényelemből ismerkedjenek meg a művel.
Összességében
Bár a Velencei Filmfesztivál tapasztalata vegyes képet mutat, az elhangzott filmek mindegyike valamilyen formában hozzájárult a kulturális diskurzushoz. A fokozott figyelem a rendezők és színészek irányába tovább növeli a fesztivál prestige-jét, és irányt mutat a jövőbeli alkotások számára is.