A „drogos flakonos” és az állam bal keze
Szeptember elején egy levél érkezett egy XIII. kerületi társasház levelezőlistájára. A tárgysorban három szó szerepelt: GARÁZSKAPU – SZEMÉTTÁROLÓ – DROGOS. A három szó gondolatjelekkel összefűzve, mintha magától értetődne, hogy összetartoznak. A levél arról szólt, hogy nyitva maradt a kapu, és hogy „akik addig épp a szelektív kukákban turkáltak, már a szeméttárolóból jöttek ki”. A tanulság pedig az, hogy „ezen a ponton a teljes lakóház bejárhatóvá válik”.
Nem sokkal később egy lakótárs beszámolt arról, mi történt délután a harmadik emeleten: „egy részeg drogos, elmebeteg (nem tudom melyik) hörögve, ordítva rúgta az üvegkorlátot, a liftajtót”. Ebben a mondatban a zárójel a legfontosabb rész. A szerző őszintén jelzi, hogy nem tudja megkülönböztetni a három állapotot. És valóban: nem is kell, mert a három szó együttesen jelöli azt az embert, aki nem közénk való.
Egy további kiegészítés jelzi, mi a baj ezzel a fajta kategorizálással: „Közben kiderült, hogy a 3em. 4-es lakásban lakókkal van a probléma, akik nem először viselkednek vállalhatatlan módon.” Tehát időközben kiderült, hogy a fenyegetés, amitől a garázskapunak kéne védelmet nyújtania, a házban lakozik.
Két budapesti társasház levelezését olvasva érzékelhető a társadalmi távolság a két ház között. A két lakóközösség használt nyelve mégis rímel egymásra. És ha őszinte az ember, az első reakció gyakran ugyanaz, mint a levélíróké: ez tényleg nincs rendben, valamit kell végre „velük” kezdeni.
Nem az a kérdés, hogy ezek az emberek zavarnak-e másokat. Nyilvánvalóan igen. A kérdés az, hogy mit látunk bennük, amikor „drogosnak”, „elmebetegnek” vagy „flakonosnak” nevezzük őket. Hogy ez a látásmód a középosztály szemüvege, és hogy a rendészeti válasz jórészt csak a látómezőnkből tünteti el a nyomort, azt Birtalan Gergely a Mércén már megírta. Két másik kérdés érdekes: Honnan van az a szegénykép, amelyre ez a szemüveg ilyen könnyen rááll? És, ami még fontosabb, milyen cselekvési utakat nyit meg és zár el ez a kép?
Ahol ezt a nyelvet megtanultuk
Amikor a fenti mondatokat először elolvasta a szerző, furcsa módon nem Budapesten érezte magát, hanem Északkelet-Magyarországon, ahol 2008 és 2012 között végzett terepmunkát. Akkoriban azt kutatta, hogyan alakul át a mélyszegénységben élő romákról alkotott össztársadalmi kép. A hat évvel később angolul megjelent könyvének egyik központi állítása az, hogy ezekben az években egy korábban uralkodó szegénykép helyére egy másik lépett. A régiben a szegény még olyan hátrányos helyzetű embert jelölt, akinek a problémáit átérezzük és legalább részben értjük. Az újban a szegényhez már nincs közünk, és a puszta jelenléte is fenyegető.
Most dől el a jövő
Most dől el, hogy az új kormány hogyan dönt a jövőt meghatározó kérdésekben: lesz-e pszichiátria, addiktológia, szociális munka, lakhatás?