Egy 1960-as tanulmány szerint 2026. november 13-án véget ér a világ – mit mond erről ma a tudomány?
Hatvanhat éve, 1960-ban jelent meg a Science tudományos folyóiratban az „Ítéletnap: 2026. november 13., péntek” című tanulmány, amely napra pontosan megjelölte az emberiség várható „végpontját”. A Jyväskyläi Egyetem Finn Oktatáskutató Intézetének főmunkatársa, Fenyvesi Kristóf szerint azonban a tanulmány valójában nem a világ végét jósolta meg, hanem egy matematikai modell határpontját jelölte ki.
A főcím – mai szóval élve – kattintásvadász volt, akkoriban inkább szenzációhajhász, éppen ezért beszélünk róla még ma is. A lényeg az, hogy a modell szerint ezen a napon az emberi népesség a végtelenhez közelít, ha úgy növekszik tovább, ahogyan az előző két évezredben.
Honnan jön a 2026-os dátum?
Az osztrák-amerikai filozófus-kibernetikus Heinz von Foerster és munkatársai az emberiség teljes népességszámának huszonnégy történeti becslésére illesztettek egy olyan modellt, amelyben maga a növekedési ráta is gyorsul. Az alapgondolat az volt, hogy az emberi faj különleges populációt alkot: kommunikál, együttműködik, technológiát fejleszt, és ezzel képes kitolni a saját korlátait. Több ember több tudást és innovációt hozhat létre, ez pedig további növekedést tehet lehetővé.
Ha azonban ezt a görbét változatlanul továbbvezetjük, a 2026-ra számított népesség a végtelenhez tart. A végtelen népesség viszont nem lehetséges fizikai állapot, nemcsak azért, mert a Föld erőforrásai végesek, hanem mert egy adott pillanatban az emberek száma szükségszerűen véges és megszámlálható. 2026. november 13-án tehát nem a világ ér véget, hanem egy demográfiai modell fut bele a fizikai valóság határaiba.
A cikk tanulsága ezzel együtt ma is érvényes: attól, hogy egy modell jól leírja egy folyamat bizonyos szakaszát, még nem biztos, hogy megjósolja a távolabbi jövőt.
Milyen más, tudományosan megalapozott világvégemodellek léteznek?
Fenyvesi Kristóf szerint többféle is létezik, amelyek teljesen eltérő módszerekkel próbálják megragadni, mit mondhatunk az emberiség jövőjéről, és éppen a köztük lévő különbség az érdekes. Az egyik legprovokatívabb a Carter–Leslie-féle ítéletnap-érvelés, ami abból indul ki, hogy ha a saját helyünket, vagyis „születési sorszámunkat” nagyjából véletlen mintának tekintjük az összes valaha élő ember között, akkor különös volna, ha az emberiség történetének egészen az elején élnénk. Ez nem világvégejóslat, hanem egy erősen vitatott valószínűségfilozófiai gondolatkísérlet arról, mit mondhat a saját történelmi helyzetünk a jövőről.
Egészen más logikát követett a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kutatóinak 1972-es Limits to Growth vizsgálata: a World3 modell a népességet, az élelmiszer-termelést, az ipari termelést, a nem megújuló erőforrásokat és a szennyezést kapcsolta egy rendszerbe. Nem a világvége dátumát keresték, hanem különböző forgatókönyveket vizsgáltak arra, mi történik, amikor a növekedés egy véges rendszer korlátaiba ütközik. A kérdés itt nem az, mikor jön el a vég, hanem hogy észrevesszük-e időben a korlátokat, mielőtt túllépünk rajtuk.
Nem a túlnépesedés, hanem annak ellenkezője a fő kérdés
Néhány évtizeddel ezelőtt még az volt a kérdés, hogyan lehetne a globális túlnépesedést megállítani. Ma már sokkal inkább az, mit tehetünk azért, hogy a Föld jó részén több gyereket vállaljanak az emberek, és a gazdasági, társadalmi, környezeti rendszerek se omoljanak össze. Az 1960-as jóslat nyomába eredő vizsgálódás tehát nem a világvégéről, hanem a demográfiai és ökológiai egyensúlyról szól.