Hruscsov titkos beszéde: A sztálinizmus vége és az új korszak kezdete
1956. február 25-én, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának zárónapján Nyikita Szergejevics Hruscsov tartotta meg azt a híres „titkos” beszédét, amely fordulópontot jelentett a szovjet társadalom történetében. Ezzel a beszéddel lezárult az a vérengző tömegterror időszaka, amely a szovjet blokk legmagasabb köreiből egészen a társadalom legalsó rétegeiig mindenkit fenyegetett.
Sztálin halála, 1953 után a szovjet társadalom egyhangú érdeke volt, hogy megakadályozza a további tömegviolenciát. A megfélemlítés légköre alatt emberek tízmillióit kényszerítették részesévé a legborzalmasabb bűnöknek, ami a társadalmi hierarchia minden fokát megrázta. A kommunista diktatúra egy új, konszolidált időszakának megteremtéséhez szükség volt a korábbi korszak katasztrofális eseményeinek kíméletlen elszámolására, ám ennek kapcsán egy hatalmas vértenger látlelete ragyogott fel, amelyet nyilvánosan nem lehetett felvállalni a szovjet rendszer legitimitásának megőrzése érdekében.
A konszolidáció tehát egy olyan paradoxonra épült, amely egyszerre követelte az elszámolást, de azt titokban kellett tartani. Ennek a kettősségnek a hátterében állt Hruscsov beszédének története is.
A Szovjetunió Kommunista Pártja Sztálin halálát követően hatalomra került elitje, köztük Hruscsov is, mindannyian bűnrészesei voltak a sztálini terror kegyetlen gyakorlatának. Számtalan gyilkosság és letartóztatás elrendelésében vettek részt, így Hruscsov, mint ukrán pártvezető, nemcsak hogy teljesítette, de túlteljesítette e brutalitásokat. Az árulók vagy ellenséges elemek likvidálása nem Sztálin halálával ért véget, hanem annak utolsó belügyi és állambiztonsági minisztereinek, Lavrentyij Berijának és Viktor Abakumovnak a kivégzésével, akik kulcsszerepet játszottak abban, hogy a pártvezetők Sztálin cinkosait megnevezhessék.
A tömegterror végleges felszámolásának intézményeit finoman a „szocialista törvényesség” megteremtésének nevezték el. Hruscsov a XX. kongresszuson a közönség előtt Berija bandáját tette felelőssé a rendszer hiányosságaiért, aki a párt és a szovjethatalom ellenőrzését kívánta megbontani, valamint a törvénytelenség állapotát kívánta létrehozni a titkos szolgálatokban.
Takargatásként Berija, a legnagyobb brutalitással bíró miniszter, kezdeményezte az ártatlanul elítéltek rehabilitálását Sztálin halála után. Az elit többi tagja félt tőle, mivel őszinte bűnbakként tökéletes célt szolgált a hibák eltüntetésében, miközben maga is érintett volt a szörnyűségekben. A kongresszus nyilvános ülésén Hruscsov Sztálin hibáiról alig ejtett szót, ami meglepte Rákosi Mátyás, a magyar párt vezetőjét is.