Száz éve hunyt el Jászai Mari, a magyar színjátszás legendás tragikája
Száz esztendeje, 1926. október 5-én hunyt el Jászai Mari, a magyar színjátszás kiemelkedő tragikája. A nevét viselő díj ma a színművészet egyik legrangosabb elismerése, pályája azonban korántsem volt töretlen: mély szegénységből és súlyos megpróbáltatásokból küzdötte fel magát a nemzet színházának élvonalába.
1850. február 24-én született a Bakonyalján, a Kisbér melletti Ászáron. Emlékirataiban arról írt, hogy gyermekkorában nem tapasztalt szeretetet, emberi kéz csak akkor ért hozzá, ha ütött. Édesapja elszegényedett ácsmester volt, aki gyakran sós vízbe áztatott kötéllel verte. Ötéves volt, amikor édesanyja meghalt, ezután mostohájával, apjával és számos testvérével élt egy szoba-konyhás házban, gyakran éhezve. A veréseket nemcsak apjától és mostohájától, hanem bátyjától is elszenvedte.
A fiúkat taníttatták, a lányokat szolgálni adták. Marit először ötéves korában küldték el szolgálni. Tízéves korában kikerült a szülői házból, attól kezdve magának kellett megkeresnie a kenyerét szolgálattal, hólapátolással és alkalmi munkákkal. Szolgálóként jutott el Bécsbe, majd Pestre; éveken át piszkos szalmán aludt, haját a patkányok rágták, és éjszaka is felkeltették, ha nagymosás volt. Szabad perceiben könyveket olvasott, jóllehet csak minimális iskolázottsággal rendelkezett.
Szolgálólányként a gyerekek felügyelete és szórakoztatása is a feladatai közé tartozott. Velük játszott szerepjátékokat, az iskolai ünnepségeken pedig szavalt. Gimnazista bátyjától tudta meg, hogy létezik egyáltalán színház. Amikor egyszer megszökött a színházba, apja addig verte és rúgta, amíg hetekig lábadozott.
Egy cirkuszi családnál is szolgált, ahol bűvészmutatványhoz statisztált „lábatlan nőként”. Ausztriában jártak, amikor a cirkuszból kidobták, és épp dúlt a porosz–osztrák háború. Ezután egy markotányosnő cselédje lett. A katonák között egy tizenhat éves kamaszlány ritkán maradt érintetlen: Marit egy őrmester erőszakolta meg. A königgrätzi csata forgatagában sebesülteket cipelt, kötözött, etetett, itatott és vigasztalt. A csata után a bátor sebesültmentő lány kitüntetést és némi pénzt kapott, amiből ruhát vásárolt, hogy elindulhasson a színészi pályán.
Végleg megszökött otthonról, és Hubay vándortársulatához csatlakozott, ahol statisztaként és kóristaként kezdte, fizetést nem kapott, a színésznők ruháit mosta és padlójukat súrolta. Itt is megerőszakolták, volt, aki súlyos fenyegetéssel kényszerítette szexre – mindezt nyersen, kendőzetlenül örökítette meg naplójában.
A fővárosba felkerülve a Lánchíd budai hídfőjénél álló Budai Népszínházban lett kardalos, emellett kézimunkával keresett némi pénzt. A színház csak akkor fizetett, ha volt közönség; Jászai Mari gyakran éhezett, egyszer el is ájult az éhségtől. Első szöveges, egymondatos szerepében izgalmában képtelen volt megszólalni, így más mondta el a szövegét; második, egyszavas szerepével azonban már sikert aratott.
A Népszínház igazgató bizottságának elnöke a szeretőjévé tette, lakást rendezett be neki, és feleségül is vette volna azzal a feltétellel, hogy lemond a színpadról – ő azonban nem mondott le.
Jászai Mari művészetéről ma már keveseknek lehet személyes élménye: néhány filmkockától eltekintve elsősorban jó tollal megírt írásai maradtak fenn. Az életét végigharcoló, független, öntörvényű, a társadalmi konvenciókon túllépő asszony történetét azonban az idő sem koptatta el.