Minél inkább szemben állnak, annál jobban hasonlítanak egymásra a politikai versenytársak
Minél élesebb egy politikai konfliktus, annál jobban igazodnak egymáshoz az abban résztvevő felek. Ez a felismerés nem számolja fel a megosztottságot, de segít újragondolni a lehetséges együttműködések módját.
Arra a jelenségre érdemes figyelmet fordítani, ahogyan Magyarországon a politikai riválisok egymást kezelik. A kormánypárti az ellenzékit, az ellenzéki a kormánypártit úgy tekinti, mint aki egy másik világban létezik, mint akihez semmi köze. Egy sajátos „mosom kezeimet” jelenségről van szó: ha az ellenfelet autokratának vagy populistának véleményezik, az kizárólag őt minősíti, a másik felet nem. És persze viszont: ha az ellenfelet „kommunistának” nevezik, akkor ő „önmagában” kommunista, tehát hozzá semmi közöm.
Az, hogy egy országban vannak populisták, autokraták, kommunisták, nem intézhető el azzal a gesztussal, hogy „mossuk kezeinket”, ezek nem mi vagyunk. Sajnálatos módon rajtunk is múlik, hogy az ellenfelek ilyenek lettek, és nem olyanok, mint amilyeneket szerettünk volna. Az ellenfelek számunkra „szörnyű” tulajdonságaiban ugyanis benne vagyunk mi is.
Két szerzőt érdemes példaként említeni, akik erre a jelenségre éppen rímelő dolgokat írtak. Az egyik Prohászka Lajos, aki 1936-ban írt egy könyvet A vándor és a bujdosó címmel. Könyvének egy pontján a szerző részletesen ír arról a kettősségről, hogy a magyar politikatörténetben mindig is voltak nyugatosok és „Attila álmok” követői, s ezek törekszenek egymást kölcsönösen háttérbe szorítani. Eddig ez rendben is volna, csak a megszokott „két Magyarország” – mondhatnánk. Csakhogy Prohászka fő mondandója nem ez, hanem az, hogy a két arcról mégis ugyanannak a léleknek a vonásai olvashatók le; két arc úgy egymáshoz tartozik, hogy egyiknek sincs a másik nélkül kifejezése.