Feléled-e bennünk az egykori kisdobos, ha meglátunk egy Lenin-szobrot?
Moldova a csernozjom földön termő bor vidéke, ahol egymást váltják az ortodox kolostorok és a szovjet esztétika. A fővárosban érdemes megállni, és érdemes átruccanni a világ egyik legszürreálisabb helyére, amely máig szovjetnek vallja magát.
A tiraszpoli buszállomáson egy buszsofőr sietős „Davaj, davaj!” kiáltással noszogatta a kasszásnőt, aki apró bankókat számolgatott. A kisbusz menetrend szerint öt perc múlva indult volna, de a marsrutkánál többet számít, hogy megtelt-e: ha húszan jegyet váltottak, nincs tovább, hiába lenne még fél óra az indulásig.
Miután a sofőr teltháznak nyilvánította az utat, és elviharzott az iroda felé a menetlevéllel, egy igazi szovjet kartársnő bukkant fel helyette, aki felterelt minket a buszra – kiderült azonban, hogy az már nélkülünk is megtelt.
A nő nem adta fel: háromszor ellenőrizte a jegyeket, és háromszor számolta össze az utasokat. A testes kartársnő intézkedése önmagában szép teljesítmény volt a feliratai alapján Németországból importált, zsúfolt kisbuszban, de akármennyire igyekezett leleplezni a gonosz kapitalista ármányt, végül kénytelen volt megállapítani, hogy itt mindenki szabályszerűen veszi igénybe a szovjet tömegközlekedés sajátos eszközét.
Végre elindultunk a túlsúllyal: a szokásos fuvart pár egzotikumra vágyó turista, köztük két magyar és pár olasz meg lengyel egészítette ki. A bő másfél órás úton Chisinau felé a levegőtlenség és a kényelmetlen ülőhely mellett az olasz és lengyel utazási influenszerek levegővétel nélküli hencegése volt a legidegesítőbb.